Válság Mózes 5. könyvének szemüvegén keresztül

A Biblia tanításának és fejezetről-fejezetre történő tanulmányozásának megvan az a hatalmas előnye, hogy én magam sem tudom elkerülni a tanulást, az Ige olvasását. Természetes lustaságom miatt mindent megtennék, hogy elkerüljem, így viszont nincs más választásom és őszintén mondom, hogy nem is bánom, mert így csodálatos (újra)felfedézeseket lehet tenni Isten Igéjében. Persze ezek nem olyan felfedezések, amiket más ne vett volna már észre, de számomra időnként újdonságot jelentenek ezek a dolgok.

Mózes könyvei egy kicsit mindig fekete lyukak voltak nekem, azokkal a részekkel, amelyekben történik valami még csak-csak kibékül az ember, de azokkal ahol szinte vég nélkül taglalja a törvényeket, ki lehetett volna űzni a világból. „Csak egyszer jussak túl rajta!” Szerintem a legtöbb hívő ember így van ezzel. Viszont, ha mélyebbre ássuk magunkat ezekben a könyvekben, akkor rájöhetünk, hogy mindennek az alapját ezekben találjuk. Minden történés, minden mozzanat Jézus Krisztusra mutat előre. Meg lehet találni a Szent Sátor felépítésében, a gondosan kialakított törvényekben, az igazságos, ítéletet hirdető Isten megmutatja az irgalmas oldalát is Mózes könyveiben.

A világ jelenlegi állapotát látva (gazdasági válság, egyre mélyülő szegénység) elgondolkozik az ember azon, hogy vajon miért van ez így. Miért van szegénység, miért nő a szakadék a különböző társadalmi osztályok között, miért nem változik a helyzet? Mózes 5. könyvének 15. fejezete érdekes választ ad ezekre a kérdésekre.

„Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd. De csak akkor, ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az ÚRnak a szavára, ha megtartasz és teljesítesz minden parancsot, amelyet én ma parancsolok neked. Bizony megáld téged Istened, az ÚR, ahogyan megígérte neked. Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad!“ – 15:4-6

Isten szerint egyetlen módja van annak, hogy egy nemzet elkerülje a szegénységet, a „válságot”, és ez az engedelmesség. Isten azt mondta a népének, a zsidóknak, hogy gazdag áldás lesz az életükön, ők adnak majd kölcsön másoknak, senki sem fog uralkodni rajtuk, mert Isten fogja megáldani őket. Ennek viszont feltétele, hogy kövessék a szavát és engedelmeskedjenek Neki.

Hogyan vonatkozik ez ránk, 21. századi magyarokra? „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.“ – 1Korinthus 10:11 Nézzünk egy kicsit körül az országunkban és tegyük fel a kérdést, hogy engedelmeskedünk-e Istennek? Vajon egyenlő-e az Istennek való engedelmességgel az, hogy használjuk a nevét, amikor igazolni akarjuk a tetteinket? Vajon egyenlő-e az engedelmességgel, ha Istent emlegetjük, miközben gyűlöljük a másik embert, annak politikai gondolkozása, bőrszíne, etnikuma miatt? Milyen képet mutat ez a kereszténységről? Jézus nem gyűlölt senkit, csupán a bűnt nem tudta elviselni az emberben. Ne csodálkozzunk azon, hogy milyen állapotban van a nemzetünk – sőt az összes nemzet a földkerekségen - , hiszen hiányzik az, ami az áldott élethez szükséges, az igazi istenismeret. Ezt nem birtokolja egyetlen gyülekezet sem, ezt minden ember „megszerezheti”, ha alárendeli önmagát Jézus Krisztusnak. A magyar nemzet nem keresztény nemzet. Sajnálom, ha ezzel megbántok valakit, de mindaddig, amíg a nemzetünket a pénz, a gyűlölködés, a hatalom utáni vágy hajtja és nem sajnálunk senki tönkretenni azért, hogy még több legyen belőle, addig nem az Istennek való engedelmességben éljük az életünket.

A nemzeten belül azonban vannak emberek, akik alárendelték az életüket Jézusnak és ez felekezeti hovatartozástól független. Sem egy adott egyház, sem semmiféle törvény nem tudja meghatározni azt, hogy ki lehet Krisztus egyházának tagja és ki nem. Mi tehát a keresztény ember felelőssége egy nemzeten belül?

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet Istened, az ÚR ad neked, ne légy kemény szívű és szűkmarkú szegény testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved.“ – 15:7-8

„Adj neki szívesen, és ne essék rosszul az, hogy adsz, mert éppen azért fogja megáldani Istened, az ÚR minden munkádat és minden szerzeményedet. Mert a szegény nem fogy el a földről, azért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez.” – 15:10-11

Az utolsó vizsgált versben Isten kijelenti, hogy a szegény ember soha nem fog elfogyni a földről. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek nem fogják követni Istent. A nemzet egyénekből áll és a keresztény ember felelőssége, hogy az egyéneken keresztül igyekezzen jó példával elöljárni a nemzet számára. Mindazt, amit kaptunk, azért kaptuk, hogy segíthessünk másokon, akik rászorulnak. Annával voltunk már mindkét oldalon, a megsegítettek oldalán és a segítők oldalán is, mindkét állapot Isten kegyelme. Rájöttünk, hogy a pénzhez, javakhoz való viszonyunk megmutatja, hogy hol van a szívünk, kibe vetjük a bizalmunkat, ki az Istenünk. Ha nem tudok adni, mert félek a holnaptól, akkor a pénz uralja az életemet, ha nem tudok elfogadni, akkor a büszkeségem uralja az életemet. Egyik állapot sem jó, mert egy bálványt, egy hamis Istent követek. A keresztény embernek Jézus a példája mindkét dologban. Adni, mert Ő adta az életét, hogy megmentsen és elfogadni, mert Ő mindent az Atya kezéből fogadott el és nem szégyellte az Atyától való függését.

Akarod, hogy a nemzetednek jobb legyen? Akkor kezdd el az egyéneken, akik körülvesznek, ne várd meg, hogy más kezdje el helyetted, légy te a példa. Oszd meg az evangéliumot mindenkivel és amit kaptál azokkal, akik rászorulnak.

Személyes húsvéti szabadulásom

A napokban ébredtem rá, hogy nagyjából 2004-ben ebben az időszakban fogadtam el Jézus Krisztus szabadítását. Azt, hogy a hit mennyire nem a megkötözésről szól és az emberi vallási törvényeknek való megfelelésről, a saját életemben tapasztaltam meg. Az előző bejegyzésben leírtak szerint nekem a bűnök bocsánatára volt szükségem, ugyanis tudtam, hogy nem vagyok képes megszerezni magamnak ezt a saját erőmből. Álljon most itt a személyes bizonyságom, még abból az időből, amikor csak próbálgattam a szabadság szárnyait Krisztusban.

"Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet világi értelemben. Nem voltunk gazdagok, de Anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen. Apukámra nem igazán emlékszem, még 1992-ben meghalt rákban. Én akkor 9 éves voltam. Így Anyukám és később Nevelőapukám voltak a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, leginkább otthon tartózkodtam és olvastam.

Középiskolás voltam, mikor Anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak. 2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza, buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Annyira megterheltem a szervezetem, hogy 30 kg-ot fogytam 3 hónap alatt. 126 kg voltam, amikor kimentem és 95 a nyár végén. Isten csodája, hogy túléltem. Amikor hazajöttem, Anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.

Én akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se nagyon tudtam. Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen „örömem” az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal, és mégis annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal.

Bűntudatom pedig Anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem Vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam Tőle. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: kicsi, hordozható tv-nk volt, ami az Ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen Vele egy szobában lennem. Hallottam, ahogy sírva mondja, hogy őt senki sem szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, mert nem is tudtam, hogyan kell szeretni. Ez elől próbáltam az ivásba és bulizásba menekülni. De nem tudtam magamnak megbocsájtani és akkor úgy gondoltam, senki sem fog nekem megbocsájtani. Aki ellen elkövettem a bűnt, már nem élt.
 

Azután találkoztam (most már) feleségemmel, Annával, aki már hívő volt szinte gyerekkora óta. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Akkor valamiféle keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, hogyha ad egy könyvet, elolvasom-e. Persze, hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki! De azután visszafelé sült el a dolog! Az a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Ahogyan Dávid írja a zsoltárban, én is Isten ellen követtem el a bűnt. Komolyan elkezdtem gondolkozni, hogyha ez a könyv erről szól, akkor mit írhat a Biblia. Anna hozott nekem egyet áldozatkészen. Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazságtól. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: „Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled”. A másik gondolat viszont azt mondta: „Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?” Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkaphasson, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: „Úgysem fog elkapni”. Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: „Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával.” Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.

2004 áprilisában úgy döntöttem, ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak, és hogy Ő meghalt azért a bűnért is, amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon megkönnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de ebből nekem ki is kellett gyógyulnom. De Isten gyógyítónak is tökéletes.
Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette, ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni! Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében, remélem, mindig az is maradok, legalábbis Isten mindig ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyermeket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.
 

Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felkeltem és azt mondtam, hogy „De jó, meg van bocsátva!” Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben, és le tudjam írni illetve el tudjam mondani, mi volt, ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül. Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete."

Ez tehát az igazi életem kezdete, és ezt a szabadságot semmi pénzért el nem cserélném.

Húsvéti szabadítás

Igen furcsa elképzelések élnek a húsvéttal kapcsolatban, aminek része a tojásokat nagy fájdalmak árán tojó nyuszi, a mindenféle rendkívül illatos kölni és természetesen a plusz két-három kiló, ami a jó kis (nagy) evészetekkel pillanatok alatt felugrik az emberre. Azonban, ha a húsvét csupán erről szólna, akkor igen üres lenne, mondhatni felesleges ünnep, hiszen mit ünneplünk akkor? A nyuszit, a tojást, vagy a kölnit? A nyuszi nem tojik tojást, a tojást megesszük, a kölni meg valójában büdös.

A húsvét a szabadításról szól. Ezután a kijelentés után jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy kit kellett megszabadítani és mitől? Az embert nyilván nem, hiszen az ember mérhetetlenül szabad. Sikerül megvalósítanunk magunkat, megélhetjük az álmainkat és követhetjük a vágyainkat. Ez a tökéletes szabadság! Azt csinálunk, amit akarunk, mi vagyunk az élet császárai, senki sem mondhatja meg, hogy merre menjünk és mit csináljunk. Azonban érdemes feltennünk a kérdést, hogy ha a vágyaink határozzák meg az életünk alakulását, akkor vajon nem a vágyaink rabjai vagyunk-e?
"Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek" - Efezus 2:3

A test és érzékek követése azonban csupán az eredménye annak a valóságnak, hogy az ember nem szabad, hanem bizony rabszolga: "Nem tudjátok, hogy ha valakinek átadjátok magatokat szolgai engedelmességre, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak, mégpedig vagy a bűn szolgái a halálra, vagy az engedelmesség szolgái az igazságra?" - Róma 6:16
Az ember nem szabad, a bűnbeesés óta a bűn rabszolgája, és még csak nem is független lény, akinek önmagában van a létezése. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor észrevehetjük, hogy az ember függ a környezetétől, a levegőtől, emberi kapcsolatoktól, anyagi helyzettől, olyan dolgoktól, amik rajtunk felül állnak és olyan dolgoktól, amelyektől mi tesszük magunkat függővé. Ezektől várjuk a boldogságunkat, az életünk teljességét. Mindezt egy olyan rabszolgatartó uralma alatt, amitől soha nem tudjuk szabaddá tenni önmagunkat, mert minden tettünk a bűn állapotában megy végbe.

A függésünkön nem kell csodálkozni, hiszen Isten arra teremtette az embert, hogy kapcsolatban éljen Vele, és minden áldást az egyetlen élő Istentől várja. Azonban az ember igyekszik pótszerekkel betömni azt, amit a bűn miatt nem tud megélni. "az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség" - 1János 1:5. Isten és ember között ott van a bűn és emiatt nem tud abban a függőségben élni, ami valójában a legnagyobb szabadságot jelenti a számára. Olyan ez, mint a két tenyér közé helyezett papírlap. Legyen bármilyen vékony ez a lap, a kapcsolat soha nem lehet tökéletessé a két tenyér között. Az ember és Isten között lévő "papírlap" pedig nem hajszálvékony, hanem borzalmasan vastag. Ezt az ember nem tudja eltávolítani, mert ahogyan már említettük, minden tettünk bűnben megy végbe, sőt "én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem" - Zsoltárok 51:7. Ezt kell tehát eltávolítani, hogy az ember újra beléphessen abba a kapcsolatba, amelynek a megélésére teremtetett.

Jézus Krisztus születése előtt egy angyal a következőt jelentette ki Máriának: "Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből" - Máté 1:21. Jézus Krisztus tehát azért született meg erre a földre, hogy az embert felszabadítsa a bűn rabsága alól és képessé tegye az Atya-Isten akaratának cselekvésére. Krisztus után 30-ban egy pénteki napon Jézus átadta magát az embernek, hogy keresztre feszítse, miután először félholtra verték. Sok okoskodással ellentétben a kereszt és az ami Jézussal történt nem a véletlen műve volt, hanem Ő döntött úgy, hogy megmenti az embert és helyette hordozza el a borzalmak borzalmát, az igazi pokol igazi kínját, az Isten haragját. Halálakor megdöbbentő dolog történt, "a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt" - Márk 15:38. Ez a kárpit jelképezte a "papírt" (bűn), ami elválasztja Istentől az embert, embertől az Istent. Egy halott Megváltóval azonban nem sokra mennénk, mert ez csupán azt bizonyítaná, hogy a bűn eredménye, a halál Rajta is uralkodik. Akkor pedig nem sok reményünk van a szabadulásra. "De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt" - Apostolok Cselekedetei 2:24. A kárpit kettészakadásával és Jézus feltámadásával lehetségessé vált az embernek, hogy szabadon, bármikor belépjen az Atya-Isten jelenlétébe, nem félelemmel, hanem bátran, bizalommal: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." - Zsidókhoz írt levél 4:16

Azt gondolod, hogy szabad vagy és senki sem uralkodik feletted? Azt gondolod, hogy oda mész ahová akarsz, azt teszel, amit akarsz? A Bibliának van egy rossz híre a számodra, a bűn rabszolgája vagy és azt teszed, amit a benned élő bűn diktál neked. Azonban nem áll meg itt a Biblia, hanem azt mondja, hogy Jézus Krisztus kereszten vállalt halálában megszabadulhatsz a bűn uralma alól és élhetsz szabadon az élő Istennel. Ha erre azt mondod, hogy neked nem kell a vallásos megkötözöttség, akkor hadd mondjam el, hogy nagyon sok dolognak, amit az egyházban látsz köze sincs ahhoz a mély, bensőséges kapcsolathoz, amit Krisztus szán neked. Ez a kapcsolat a szabadságról szól, és ezt nem tudod megvásárolni, nem tudsz érte megdolgozni, nem kaphatod meg vallásos rituálék útján. Hiába kereszteltek meg gyermekkorodban, hiába mondták neked a templomban, hogy a csecsemőkorodban a fejedre löttyintett víz miatt az egyház része lettél, ha nem hozol személyes, tudatos döntést Jézus Krisztus mellett, akkor az utad nem a mennybe vezet. Az ajtó nyitva áll, be akarsz lépni rajta?




Szerdák

A szerdai bibliaórákon már egy jó ideje közösen beszélgetünk az Igéről, együtt olvassuk el az adott részt és mindenki elmondja, hogy mi jut eszébe róla. Ezek az alkalmak olyan áldást jelentenek számomra, aminél nagyobb, a gyülekezettel kapcsolatos, örömet – egyelőre – nem tudok elképzelni. A lelkipásztori és tanítói elhívásommal együtt jár az a vágyam, hogy láthassam az embereket növekedni Jézus Krisztus ismeretében, és elmerülni a kegyelemben, amit Isten adott az Ő Fián keresztül nekünk. A szerdai együtt töltött idő sokkal barátibb, kevesebben vagyunk, az emberek hamarabb megnyílnak. Ezekben az őszinte kapcsolatokban derülnek ki a mindennapi küzdelmek, a kétségek. Számomra is meglepő módon a mózesi törvényeket felsoroló könyvek tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ember egyre mélyebbre tudjon merülni az irgalomban. Rámutat a szívünk bűnösségére, de azonnal megláthatjuk azt is, hogy az áldozat miatt bízhatunk Isten szeretetében. Az egész Jézus Krisztusra mutat előre.

A héten nagyon vágytam a közösség után, de a legszebb látni, hogy más is így van ezzel. Amit újra és újra megtanulok, megtapasztalok, hogy mennyire fontos az őszinteség a gyülekezetben. Nem szabad engedni, hogy a pásztorról, vagy bármelyik szolgálóról azt gondolják, hogy szentebb, mint mi a többiek, és nem szabad megközelíthetetlenségben élnünk. Csodálatos átélni, hogy valaki, aki egy rövid ideje jár a gyülekezetbe, úgy látja, hogy megérett az idő egy kicsit jobban feltárulkozni és elmondja a szívének legnagyobb bánatát: „Nem tudom mindig elhinni, hogy Jézus meghalt értem, és olyan nehéz a Biblia minden szavát igaznak elfogadnom.” Mindezt sírva mondja, mert a Lélek már meggyőzte a bűnösségéről, és tudja, hogy hová tartozik, de nem tudja mindig elhinni. Lehetne ilyenkor ostorozni, önmagunkat szentként bemutatni, de ennek köze sincs a valósághoz. Csodálatos látni az arcát, amikor megérti, hogy mi is folyamatosan küzdünk a kétségekkel, időről-időre az ördög megpróbálja elhinteni a hitetlenség magvát a szívünkben. Szinte hallani a megkönnyebbülést a lelkében, hogy nem elítéljük, hanem nagyon is megértjük, mert mi magunk is hústestben élünk és „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe” (2Korinthus 4:8).

Vagy ott van az a fiatalember, aki egyedül ápolja hosszú évek óta a beteg anyukáját és nagymamáját. Csendes, sokszor észre sem vesszük, hogy ott van, de amikor először imádkozott anyukája és nagymamája előtt, a szívük megolvadt és akik addig a gyülekezetbe sem akarták elengedni, meghajtották a fejüket Jézus Krisztus előtt.

Az én munkám eredménye? Aligha. Mégis olyan örömöket ad az Úr a gyülekezeten keresztül, ami sokkal több, mint amennyit el tudnék képzelni, és amit nem érdemlek meg. Ez a kegyelem. Ahogyan utaztam haza, mindig Dávid zsoltára járt az eszemben, „Ó, URam, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?” (Zsoltárok könyve 144:3).

Mi van velünk?

No, szóval a vörösiszap lemászott a szívemről, ahogyan kedves testvérem az Úrban kérte :). Ennek örömére leírom, hogy mi van velünk.

Az emberek általában az év végén számadást végeznek, hogy mit sikerült elérniük, miben voltak sikeresek, esetleg mit rontottak el, mit csinálnának másképpen. Hála Istennek, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, mert akkor állandóan azzal vesződnék, hogyan hozzam helyre tetemes mennyiségű hibámat. Ezért nem is arról szeretnék írni, hogy nekünk mit sikerült elérni, hanem arról, hogy Istennek mit sikerült elérnie az életünkben.

Az egész akkor kezdődött, amikor az Úr Jézus úgy döntött, hogy egy kicsit kiveszi a talajt a lábunk alól, mert nagyon elkényelmesedtünk. Ehhez azt a módszert választotta, hogy elhozott a munkahelyemről. Ezzel egyidőben pedig megengedte, hogy tanítsam az Ő népét a Bibliára. Fel sem tudnám sorolni azt a rengeteg szellemi áldást, amit ez alatt a közel két év alatt kaptunk! Megtanultuk, hogy akár van munkája az embernek, akár nincs egy valakitől függ, mégpedig Istentől. Az Ő kegyelme és a gazdagságának tárháza végtelenül elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy minden szükséges anyagi dolgot megkapjunk. Megtanultuk, hogy házaspárként keményen össze kell tartanunk, mert az ördög folyamatosan azon van, hogy ezeket a nehézségeket kihasználva egymás ellen fordítson minket. Azonban Isten kegyelmével szemben tehetetlen lesz mindenkor, ez a kegyelem pedig folyamatosan rendelkezésünkre áll, csupán oda kell járulnunk "bizalommal a kegyelem trónusához" (Zsid 4:16).

Én, személy szerint megtanultam, hogy ha Isten még engem is tud használni, akkor bárkit képes. Felfoghatatlan az az irgalom, amit Isten mutat az irányomban, amikor kiállhatok a gyülekezet elé és taníthatom az Igéjét. Minden alkalommal csak ámulni tudok Isten fenséges szabadításán, és azon a csodálatos változáson, amit véghezvitt az életünkben.

Megengedte az Úr, hogy egy tanfolyam keretein belül megtanuljam a logisztika csínját-bínját (remélem, hogy senki sem hiszi el, hogy egy tanfolyamon bármit meg lehet tanulni teljes mértékben :D), amit egyébként kedvenc feleségem biztatására kezdtem el. A csodálatos dolog az egészben, hogy a tanfolyam elején még próbáltam munkát találni, mert csak az volt a célom, azonban sehogyan sem sikerült. Ekkor arra jutottunk Annával, hogy biztosan van valami terve az Úrnak ezzel a végzettséggel, ezért nem is próbálkoztam tovább. Amikor befejeztem a tanulmányokat és a sok tudománytól majd' szétrepedt a fejem, akkor megtanulhattuk, hogy minden Isten időzítése szerint fog történni, semmit sem lehet, nem is szabad, erőltetni. Egy héttel a tanfolyam vége után már volt munkám.

Most azon igyekszünk, hogy össze tudjuk egyeztetni a gyülekezeti szolgálatot a munkahellyel. Ez egyelőre működik. A megdöbbentő az, hogy mindkét helyen olyan dolgot csinálhatok, ami érdekel és kihívásokkal teli. (Egyébként, aki nem tudná, beszerző vagyok egy debreceni cégnél www.hbz.hu ). A gyülekezet lassan növekszik, az emberek nagyon szeretik az Igét és egyelőre még engem is elviselnek :D.

Egészen biztos vagyok benne, hogy Isten a jövőben is gondoskodni fog rólunk és számtalanszor rácsodálkozhatunk még a kegyelmére a jövőben is.

Vörösiszap a szívemen

Arról, ami Devecser és Kolontár életében történt, mindenki tud. Külföldi újságok, internetes portálok cikkeztek a természeti katasztrófáról, ami emberek életét oltotta ki, és tette tönkre. Többek között én is gőzerővel igyekeztem közhírré tenni minden lehetséges portálon a felháborodásomat. A szívem felindult a cég vezetése ellen, akik nem voltak hajlandóak vállalni a felelősséget, fröcsögtem a haragomat és indulatomat mindenfelé.

Pénteken imaalkalom volt a pesti gyülekezetben, amin én is részt vettem. Még akkor is ez járt a fejemben és hajóztam a saját indulataim tengerén, amikor Isten kérdezett tőlem valamit. Azt kérdezte, hogy "Imádkoztál akár egyetlen emberért is azok közül, akik valakit vagy valamit elveszítettek a tragédiában?" Ennyi volt, és lehullott rám a fekete lepel, amikor szégyenkezve kellett bevallanom, hogy nem. Eszembe sem jutott imádkozni az emberekért, túlságosan el voltam foglalva a saját érzelmeimmel és gondolataimmal és nem maradt hely, idő arra, hogy Isten vajon mit érez, hogy Neki vajon fáj-e az, amikor a teremtményei felelőtlen módon pusztítják a saját és a többiek életét.

Megszégyenültem, és ismét felismertem, hogy mennyire távol vagyok nagyon sokszor Krisztus szívétől. A Zsidókhoz írt levél 7:26 azt mondja: "Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél." Nem azért, mert én ilyen vagyok, hanem mert a tökéletes ellentéte vagyok. Én soha nem lettem volna képes Isten előtt kedvessé válni. Mivel ilyen vagyok, ezért egy tökéletes ellentét kellett ahhoz, hogy egyáltalán beléphessek Isten jelenlétébe. Ezzel pedig egyre megdöbbentőbb a gondolat, hogy napról napra Krisztus képére formálódunk és egyszer testben is olyanok leszünk, mint Jézus. Isten szemében pedig már most ilyenek vagyunk, az üdvösséget senki el nem veheti tőlünk. Viszont a megtérésre mélységesen szükségünk van. Megtérés nélkül nincs új kezdet, nem lehet addig tovább menni, amíg a régi dolgok fogságban tartanak.

A szívemnek igazi bátorítója a Zsidókhoz írt levél 4:16: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." Meg lehet (kell) bánni a bűnöket, sőt ne rejtegessünk semmit, mert az Istennel való kapcsolatunk gátlója. Ha megvallottuk, akkor pedig menjünk tovább, mert nem a bűnbánattól tehetetlen keresztényekre van szükség, hanem olyanokra, akik valóban elhiszik, hogy életük Krisztusban van elrejtve és a kősziklán állnak.

"Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít."

Jób 5:18



Minden kezdet nehéz (egy kis vicc, mert miért ne?)

Botránkozós keresztényeknek nem ajánlott :).

A fiatal pap nagyon izgult az első miséje előtt. A püspök észrevette, és azt tanácsolta neki: mielőtt megkezdi a misét, tegyen egy kis vodkát a vizespohárba, hogy megnyugodjon. Nagyon jól sikerült az első mise, de amikor a pap hazaért, egy levelet talált a püspöktől.

Kedves fiam, atyám!

Gratulálok a misédhez, és örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat. Van azonban néhány megjegyzésem:

Abból a pohárból kis kortyokat kell inni, nem egyszerre felhajtani.

Abba a vizespohárba nem teszünk se jégkockát, se citromszeletet.

Ja, és azt mondtam, hogy tegyél egy kis vodkát a vizbe - és nem forditva.

A Bibliát nem használjuk pohártartónak.

10 parancsolat van, és nem 12.

12 apostol van, és nem 10.

Amikor a keresztről beszélsz, nem mondhatod: "Az a nagy T az oltár."

Amikor Jézusról beszélsz, nem mondhatod: "A fiú és a bandája."

Dávid egy parittyával és egy kővel győzte le Góliátot, nem robbantotta szét a s*ggét.

Júdást nem hivhatod k*cs*gnek.

Nem szép a pápát "keresztpapának" hivni.

Az ötlet, hogy kérted a hivőket, tapsoljanak, jó volt, viszont túloztál, amikor megkérted őket: táncoljanak szambát.

A szentelt vizet áldásra használjuk, nem arra, hogy a tarkód lehűtsd vele.

Keresztelő Jánost nem a lábáztatók avatták szentté.

Az a kis ház nem WC, hanem gyóntatófülke.

Aki a kereszten van, az Jézus - nem Che Guevara.

Krisztussal a keresztet vitették - nem akart a hegyre költözni.

A hivők adománya nem piti aprópénz.

A harang valóban nem szép hangú, de nem is repedtfazékra emlékeztet.

Az ostya gyártója nem harácsoló vállalkozó - PÉK.

A frigyszekrényre ne mondd, hogy bárszekrény.

Amikor a bűnösök meghalnak, a pokolba mennek, nem az anyjukba.

Mindig legyen rajtad alsógatya, pláne ha a csuháddal legyezed magad.

Emlékeztetlek, hogy a mise kb. egy óráig tart, nem 2x45 perces, és az, aki melletted ült és piros-szoknyás transzvesztitának hivtad - én voltam.

Ezenkivül minden rendben volt.

Áldásom rád!

Két év

Anna meggyőzőtt, hogy mindenképpen írjak a házassági évfordulónkról. Pontosabban, ha minden másról írok, akkor erről miért ne írjak? :)

Szóval, az elmúlt két év során nagyon sokat tanultam kedvenc feleségemtől. Először is, hogy egyedülálló férfiként élhetek viszonylagos igénytelenségben, de házas emberként ezt már nem tehetem meg. Az első lakásunk nem volt éppen a Hilton, igen erősen penészedtek a falak a tél folyamán. Ez Annát nagyon zavarta. Soha nem gondoltam volna, hogy a környezet ekkora hatással lehet a kapcsolatunkra, de kiderült, hogy nagyon keveset tudok még. A legkeményebb időszak számomra talán az első 6 hónap volt, amikor nagyon sokat kellett mind a kettőnknek csiszolódni. Soha nem éltünk együtt és valóban igaz a mondás, hogy lakva lehet igazán megismerni a másikat. Sokszor megbántottuk egymást, de ezeken keresztül Isten megtanított minket bocsánatot kérni és adni.

Amiben nagyon sokat tanulhatok Annától az a kitartás. Évek óta küzd az egyetemen és egyszer sem adta fel. Valószínűleg én már régen otthagytam volna az egészet, ha ennyit kellett volna küzdenem a főiskolán. Amikor elveszítettem a munkámat, Anna nagyon sokat bátorított és az ő kitartása buzdítóan hatott rám is. Nem egyszer bántott a gondolat, hogy nem tudom neki megadni mindazt, amit ő szeretne vagy amit én elképzeltem, hogy meg kell adnom neki. A munkanélküliség lelki hatásai voltak a következő támadás fegyverei, amelyek ellen együtt kellett küzdenünk. Az ember ilyenkor semminek érzi magát, aki nem kell senkinek. Ez az élet más területeire is hatással van. Együtt viszont megértettük, hogy Isten kezében vagyunk és ha mindenki el is vet, Isten akkor is velünk van és soha nem mondja, hogy nem kellünk Neki.

Isten kegyelméből elköltözhettünk egy másik lakásba, ami a város központjában van. Ez egy kicsi lakás, nagyon kedvező áron és még a rezsi is alacsony. Tavaly nyáron ezzel a meglepetéssel várhattam Annát, amikor hazajött Amerikából. Hogy honnan volt egy munkanélkülinek erre pénze? Kérdezzétek a mennyei Atyát. Ő az, Aki folyamatosan gondoskodik rólunk. A tavalyi karácsony az egyik legszebb volt az életemben. Kettesben töltöttük, megfőztük életünk első, közös halászlevét és töltött káposztáját. Olyan utakon és módokon gondoskodott Isten a szükségeinkről, amelyekről még csak álmodni sem mertünk.

Múlt héten szombaton ünnepelhettük a két éves házasságunkat. Lehet, hogy kevésnek tűnik egyesek számára, de nekünk nem az, gondolom ez érthető. Étteremben ünnepelhettünk, ahol nem kell milliókat elkölteni, hogy az ember boldogságot találjon. A mi boldogságunk nem önmagunkban van, hanem abban, aki a boldogság forrása. Jézus azt mondja, hogy a férfi szeresse a feleségét, a feleség pedig engedelmeskedjen a férjének. Ez nem uralkodó és elnyomott viszonyra utal. Nekem tettekkel kell szeretnem a feleségem, ő pedig csupán ezután fog tudni engedelmeskedni. Ha látja, hogy a javát szeretném, akkor könnyű lesz neki engedelmeskedni. Őszintén, nem találkoztam még annyira szeretetreméltó személlyel, mint az én kis feleségem. Ő az, aki vidámságot hoz az életembe és meglágyítja a sokszor büszke és kemény szívemet. A feleségem a puhaság, a lágyság az életemben. Nélküle csupán egy félkarú ember vagyok, aki soha nem lehet teljes.

"Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté." (1 Mózes 2:20-24)

A gyorsan tovaszálló nyár

Az idei nyár sok meglepetést tartogatott a számunkra. A korábbi évekhez hasonlóan Anna idén is kiment az USA-ba dolgozni, de már egy kicsit nehezebb szívvel, mint korábban. Sok súrlódáson túljutottunk már ekkorra és a kapcsolatunk talán még soha nem volt olyan jó, mint a nyár elején. Szívesebben maradt volna itthon, de lemondani már nem lehetett. A várakozás természetesen mindkettőnk nyarát meghatározta. Ő várta, hogy hazajöhessen, én pedig vártam, hogy hazajöjjön.

Ezzel együtt azonban Isten oly bőségesen ellátott áldásokkal és feladatokkal, hogy ez a két és fél hónap szinte egyik szempillantásról a másikra elszállt. Először is meg kellett szoknom, hogy lelkipásztor vagyok és a velem született kisebbrendűségi érzés ellen Krisztus kegyelmével kellett küzdenem és kell még most is sokszor. Az ellenfél támadott olyan gondolatokkal, amelyek azt mondták, hogy nem vagyok alkalmas erre a feladatra, el fogom szúrni és tönkreteszem a gyülekezetet. Ezeknek egy része igaz, valóban nem vagyok alkalmas a feladatra, azonban Isten kegyelme nélkül, amely megjelent Krisztusban az életre sem vagyok alkalmas. Így hát a legfontosabb dolog, amit meg kell tanulni, hogy mindez nem rólam szól. Mindez Istenről szól, és ha Ő valamit eldöntött, az úgy is lesz.

Istennek hála eljuthattunk Vajtára a nyári konferenciára. Itt sok bátorítást kaptam számomra fontos emberektől (nevek nélkül, hiszen úgyis tudják, hogy róluk van szó), továbbá Isten egy meglepetést is tartogatott a számomra. A fiú, aki jött velünk, úgy döntött, hogy be akar merítkezni és ezzel én is átestem a "bemerítek valakit" keresztségen :).

Ezután kedves vendégtanítók látogattak el Nyíregyházára, akik feldobták a közösségünket.

A nyár folyamán Isten arra indított, hogy közös akaratért imádkozzak a nyíregyházi evangéliumi gyülekezetek között. Kiderült, hogy a szabadkeresztyén gyülekezet pásztora is ezért imádkozott, így párszor már együtt is imádkoztunk, valamint egy közös csendes nap megrendezését terveztük.

Az augusztus egyenesen fergeteges volt, szinte minden nap testvéri közösségben lehettem valahol: Debrecenben, Nyíregyházán. Ukrajnában is taníthattam három helyen. Isten folyamatosan egyre mélyebbre vitt a munkájában és legalább három fontos dolgot megtanított. Először is megértette velem, hogy a munka, amit csinálok az Övé. Ez azt jelenti, hogy az Ő Lelkének ereje nélkül nem lehet végezni a munkáját és a támadásoknak sem lehet ellenállni emberi bölcsességgel, mert azok is ember felettiek. Mielőtt döntéseket hoztam nem imádkoztam, nem kértem ki az Úr akaratát. Természetesen az Ő kegyelme annál nagyobb, hogy időben ne figyelmeztetett volna, de meg kellett térnem ebből az állapotból.

Másodszor ráébresztett, hogy a gyülekezettel kapcsolatos döntésekben egyedül próbálok dönteni, a vének bölcsessége nélkül. A végső felelősség természetesen az enyém, azonban "Vezetés nélkül elbukik a nép, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó." (Példabeszédek 11,14); "Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás, de megvalósulnak, ha van sok tanácsadó." (15:22) "Irányítás kell a hadviseléshez, és segítséget jelent a sok tanácsadó." (24:6). Amiatt, hogy Debrecenben lakunk kicsit nehezen megoldható a találkozás, de sokkal jobban össze kell tartanunk. Mindaz, amit az előző esetből tanultam, sok terhet vett le a vállamról.

Végül sikerült a szabadkeresztyénekkel összehozni a közös gyülekezeti napot, amelyen sok keresztény tesóval megismerkedhettünk és kiléphettünk a saját közösségünk falai közül.

A nyár még az anyagi dolgokban is Isten gondoskodásáról szólt. A nyíregyházi illetve egy másik magyar gyülekezettől Annával havi támogatást kapunk, amely nélkül nem tudnánk megélni. Novemberben végzek a munkanélküli tanfolyammal, és kb. ekkorra fogy el a gyülekezet támogatásra szánt pénze. Kíváncsian várjuk, hogy Isten mit cselekszik az életünkben ezzel kapcsolatban is!

Anna végezetül hazaért, csodás módon természetesen. 14.20-kor kellett volna a gépének leszállnia Ferihegyen, de végül 23 órakor érkezett meg, egy másik repülővel. Hála Istennek, hogy van internet a bostoni repülőtéren, és itthon is, valamint hogy egy testvér éppen fent volt facebook-on (nagyon ritkán használja egyébként, de most éppen ott volt dolga). Ő szólt, hogy a feleségem beszélni akar velem. Így míg skype-on Annával beszéltünk, kiderült, hogy a gépe késni fog. Isten kegyelme határtalan irányunkban és csupán az életünk elején vagyunk! Vajon mennyi minden várhat még ránk?!

Meglepő

"Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok."- 1 Korinthus 14:1


Vasárnap furcsa dolog történt velem (is). Természetesen embernek furcsa az ilyesmi, de a kereszténynek meg kell tanulnia, hogy Isten nem a mi eszünk szerint cselekszik. Szóval, vasárnap az egyik idősebb asszony a gyülekezetben megkért, hogy továbbra is tartsuk őt imáinkban, mert évek óta küszködik a férjével, aki gyűlöli és megveti őt. Mivel nem kap szeretetet, ezért adni sem nagyon tud és valljuk meg őszintén bármelyikünk belefáradna egy ilyen évek óta húzódó fájdalmas küzdelembe.

Ezután másra terelődött a téma, de Isten nem hagyott nyugodni, hanem azt mondta, hogy át kell ölelnem az asszonyt és el kell neki mondanom, hogy Ő viszont nagyon szereti és tartson ki a végsőkig. Nem csináltam még ilyet, ezt el is mondtam neki, de a bensőm remegésének nem lehetett nemet mondani. Amint átöleltem valósággá vált számomra a Róma 12:15: "Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.", ugyanis nem tudtam megtenni, hogy ne sírjak! Elmondtam neki azt, amit Isten a szívemre helyezett, majd az asszony felszabadultan imádkozott, mert mint kiderült pontosan azt kérte az Úrtól, hogy azon a napon tegye tanúbizonyságát szeretetének és segítsen neki kilépni a fásultságból.

Körülbelül 5-10 percig még remegtem ezután, olyan volt, mint amikor egyszer egy konferencián szó szerint éreztem Isten jelenlétét. Csupán akkor nekem volt szükségem gyógyításra, most pedig engem akart használni erre a feladatra. Természetesen nem én vagyok, aki gyógyítok. Sőt, talán már más is észrevette, hogy "Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." (Példabeszédek 11:25). Ami történt legalább akkora áldás volt nekem is, mint annak, akit Isten felüdített most éppen rajtam keresztül.

Egy biztos: lehetőségem volt nemet mondani egészen a legvégsőkig, de vajon ki tudja, hogy miféle áldásoktól fosztjuk meg saját magunkat, ha nem engedünk Isten Lelkének?! Kellett, hogy engedjek és hálás vagyok Istennek, hogy megtapasztalhattam erejét, kegyelmét és szeretetét.

Remény

Holnaptól leszek szomorú........ Holnaptól leszek szomorú, holnaptól. De ma örülni fogok: mire jó szomorúnak lenni, mire jó? Miért fúj a gonosz szél? Miért kell keseregnem ma a holnap miatt? Talán a holnap jó, talán a holnap világos. Talán holnap még sütni fog a nap. És nem lesz okom a szomorúságra. Holnaptól leszek szomorú, holnaptól. De ma, ma örülni fogok; és minden keserű napnak azt fogom mondani: Holnaptól leszek szomorú. Ma nem. (Egy gettóban talált gyermekvers, 1941)

Ukrajnai szolgálat

Egy kedves testvérünk, Dankó József és családja Ukrajnában szolgálnak a Kelet-Európa Misszió keretein belül. Ugyanakkor gyülekezeteket, házi csoportokat indítanak, hogy az emberek egészséges táplálékot kapjanak Isten Igéjéből.
Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy ki kellene mennem megnézni, milyen munkát is végeznek pontosan, illetve hogy tanítsak a gyülekezetekben. Erre pedig az augusztus 20-i hétvége tűnt ideálisnak.
Józsitól már rengeteg történetet hallottam arról a hatalmas szakadékról, ami Ukrajnában van szegények és gazdagok között. A korrupció gyakorlatilag kötelező, szinte a legegyszerűbb orvosi ellátáshoz is nyíltan pénzt kérnek az orvosok. Az egyik testvérnő havi 18.000-20.000 forintért dolgozik a szőlőben és örül, hogy dolgozhat.

Várakozással tekintettem az út elé, mert az én nyugalmas kis keresztény életemhez képest az övék maga az állandó változás, növekedés, küzdelem. Nyíregyháza és Beregszász között taxival a legegyszerűbb közlekedni, ha valakinek nincs autója. Ha az ember jó sofőrt fog ki, akkor bizony még az imaélete is hirtelen megélénkül, mert egész úton azért imádkozik, hogy csak egyszer érjen oda, soha többet ehhez az emberhez nem száll be. Ugyanakkor a határon pillanatok alatt átmennek, hiszen évek óta ezzel foglalkoznak és mindenkit ismernek, akit kell.

Két tanítással készültem másnapra (péntek), de Józsi még időben szólt (még a határ előtt:), hogy lesz egy harmadik is, mégpedig azután, hogy megérkezek. Utunk Kukjába (nem tudom, hogyan írják, ezért hallás után írom le) vezetett, ahol kb. százan élnek. Itt lakik Józsi segédje is, a családjával együtt. Az utakról jobb nem beszélni. Kukja a hegyen van és az úton jártak valamikor az aranybányába a teherautók. Némely gödörbe egy kisebb disznó kényelmesen elfért volna és ha akar, még le is fialhatott volna benne.
A közösség nagyon jó volt, de ami a leginkább tetszett: van idejük az embereknek beszélgetni, sőt igénylik is. Nem rohannak sehova.

Másnap megismerkedtem az Amaro Del zenekar tagjaival (ezt mindenképpen le kellett írnom), majd mentünk Mezőváriba, ahol egy romagyülekezet van. Most kevesen jelentek meg, mert csak azért volt pénteken az alkalmuk, mert jöttem. Mindannyian figyelték az üzenetet, végül pedig egy 26 éves ember (aki jóval többnek látszott, valószínűleg nem irodában ül egész nap) felállt, eldobta a cigijét jó messzire és azt mondta, hogy meg akar térni. Csodálatos volt!
A harmadik állomás Nagymuzsaj volt, ahol 6-7 idősebb asszony alkotja a gyülekezetet. Mind 60 felett voltak, már jó ideje hívők, de megfáradtak. Jó volt látni, hogy figyelik és értik az üzenetet. A végén az egyik derekas asszony jól megszorongatta a kezem, azt hittem el akarja vinni magával.

Mi volt mégis a legnagyobb áldás számomra? Az este, amelyet Józsi segédlelkészénél tölthettem. Elmesélték az életüket, azt hogy Gabi mennyire ivott. Ha pedig ivott, akkor verekedett. De nem az erősebbeket, hanem a saját családját verte. Sokszor kellett menekülnie a feleségének a két gyerekkel. De miután megérintette Jézus Krisztus szerelme, nem akart inni többet. Ott ültünk az asztalnál, beszélgettünk, viccelődtünk és Isten kegyelme, szeretete töltötte el a szívünket. Jó volt látni, hogy mernek viccelni az apjukkal. Hálát adtam Istennek azért, amiért az Ő Szellemének jelenléte ennyire át tudja formálni az embert. Dicsőséges pillanat volt!

Nyomor, szenvedés, küzdelem. Gabinak szüksége lenne egy Lada Nivára, mert télen nem tud felmenni a hegyre. Azonban a 4.000 dolláros (igen, valóban ennyi egy jó állapotú Niva kint) autó nekik elérhetetlen. Mégis, minden küzdelem ellenére Jézus Krisztus kegyelme és szeretete itatja át az életüket. Ez pedig többet ér mindennél.

Középen kék pólóban Gabi felesége, mellette narancssárgában Gabi.

Mezővári romák.

Nagymuzsaj.

Üdvözlet

Szóval, köszöntök mindenkit a blogunkon. Mivel már többen mondták, hogy ideje lenne blogot készítenem, ezért most hallgatok a nálam bölcsebbekre és íme! No, nem azért, mintha az életünk olyan veszettül érdekes lenne, hanem hogy kielégítsem a kíváncsi emberek éhségét.
Igyekszek a blogban minden olyan történést megírni, amit az Úr Jézus Krisztus tett az életünkben és amelyek fontosak lehetnek valakinek.
Ennyi bevezető elég, olvassátok, ha van mit!