2011. január 21., péntek

Szerdák

A szerdai bibliaórákon már egy jó ideje közösen beszélgetünk az Igéről, együtt olvassuk el az adott részt és mindenki elmondja, hogy mi jut eszébe róla. Ezek az alkalmak olyan áldást jelentenek számomra, aminél nagyobb, a gyülekezettel kapcsolatos, örömet – egyelőre – nem tudok elképzelni. A lelkipásztori és tanítói elhívásommal együtt jár az a vágyam, hogy láthassam az embereket növekedni Jézus Krisztus ismeretében, és elmerülni a kegyelemben, amit Isten adott az Ő Fián keresztül nekünk. A szerdai együtt töltött idő sokkal barátibb, kevesebben vagyunk, az emberek hamarabb megnyílnak. Ezekben az őszinte kapcsolatokban derülnek ki a mindennapi küzdelmek, a kétségek. Számomra is meglepő módon a mózesi törvényeket felsoroló könyvek tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ember egyre mélyebbre tudjon merülni az irgalomban. Rámutat a szívünk bűnösségére, de azonnal megláthatjuk azt is, hogy az áldozat miatt bízhatunk Isten szeretetében. Az egész Jézus Krisztusra mutat előre.

A héten nagyon vágytam a közösség után, de a legszebb látni, hogy más is így van ezzel. Amit újra és újra megtanulok, megtapasztalok, hogy mennyire fontos az őszinteség a gyülekezetben. Nem szabad engedni, hogy a pásztorról, vagy bármelyik szolgálóról azt gondolják, hogy szentebb, mint mi a többiek, és nem szabad megközelíthetetlenségben élnünk. Csodálatos átélni, hogy valaki, aki egy rövid ideje jár a gyülekezetbe, úgy látja, hogy megérett az idő egy kicsit jobban feltárulkozni és elmondja a szívének legnagyobb bánatát: „Nem tudom mindig elhinni, hogy Jézus meghalt értem, és olyan nehéz a Biblia minden szavát igaznak elfogadnom.” Mindezt sírva mondja, mert a Lélek már meggyőzte a bűnösségéről, és tudja, hogy hová tartozik, de nem tudja mindig elhinni. Lehetne ilyenkor ostorozni, önmagunkat szentként bemutatni, de ennek köze sincs a valósághoz. Csodálatos látni az arcát, amikor megérti, hogy mi is folyamatosan küzdünk a kétségekkel, időről-időre az ördög megpróbálja elhinteni a hitetlenség magvát a szívünkben. Szinte hallani a megkönnyebbülést a lelkében, hogy nem elítéljük, hanem nagyon is megértjük, mert mi magunk is hústestben élünk és Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe” (2Korinthus 4:8).

Vagy ott van az a fiatalember, aki egyedül ápolja hosszú évek óta a beteg anyukáját és nagymamáját. Csendes, sokszor észre sem vesszük, hogy ott van, de amikor először imádkozott anyukája és nagymamája előtt, a szívük megolvadt és akik addig a gyülekezetbe sem akarták elengedni, meghajtották a fejüket Jézus Krisztus előtt.

Az én munkám eredménye? Aligha. Mégis olyan örömöket ad az Úr a gyülekezeten keresztül, ami sokkal több, mint amennyit el tudnék képzelni, és amit nem érdemlek meg. Ez a kegyelem. Ahogyan utaztam haza, mindig Dávid zsoltára járt az eszemben, „Ó, URam, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?” (Zsoltárok könyve 144:3).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése