Válság Mózes 5. könyvének szemüvegén keresztül

A Biblia tanításának és fejezetről-fejezetre történő tanulmányozásának megvan az a hatalmas előnye, hogy én magam sem tudom elkerülni a tanulást, az Ige olvasását. Természetes lustaságom miatt mindent megtennék, hogy elkerüljem, így viszont nincs más választásom és őszintén mondom, hogy nem is bánom, mert így csodálatos (újra)felfedézeseket lehet tenni Isten Igéjében. Persze ezek nem olyan felfedezések, amiket más ne vett volna már észre, de számomra időnként újdonságot jelentenek ezek a dolgok.

Mózes könyvei egy kicsit mindig fekete lyukak voltak nekem, azokkal a részekkel, amelyekben történik valami még csak-csak kibékül az ember, de azokkal ahol szinte vég nélkül taglalja a törvényeket, ki lehetett volna űzni a világból. „Csak egyszer jussak túl rajta!” Szerintem a legtöbb hívő ember így van ezzel. Viszont, ha mélyebbre ássuk magunkat ezekben a könyvekben, akkor rájöhetünk, hogy mindennek az alapját ezekben találjuk. Minden történés, minden mozzanat Jézus Krisztusra mutat előre. Meg lehet találni a Szent Sátor felépítésében, a gondosan kialakított törvényekben, az igazságos, ítéletet hirdető Isten megmutatja az irgalmas oldalát is Mózes könyveiben.

A világ jelenlegi állapotát látva (gazdasági válság, egyre mélyülő szegénység) elgondolkozik az ember azon, hogy vajon miért van ez így. Miért van szegénység, miért nő a szakadék a különböző társadalmi osztályok között, miért nem változik a helyzet? Mózes 5. könyvének 15. fejezete érdekes választ ad ezekre a kérdésekre.

„Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd. De csak akkor, ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az ÚRnak a szavára, ha megtartasz és teljesítesz minden parancsot, amelyet én ma parancsolok neked. Bizony megáld téged Istened, az ÚR, ahogyan megígérte neked. Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad!“ – 15:4-6

Isten szerint egyetlen módja van annak, hogy egy nemzet elkerülje a szegénységet, a „válságot”, és ez az engedelmesség. Isten azt mondta a népének, a zsidóknak, hogy gazdag áldás lesz az életükön, ők adnak majd kölcsön másoknak, senki sem fog uralkodni rajtuk, mert Isten fogja megáldani őket. Ennek viszont feltétele, hogy kövessék a szavát és engedelmeskedjenek Neki.

Hogyan vonatkozik ez ránk, 21. századi magyarokra? „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.“ – 1Korinthus 10:11 Nézzünk egy kicsit körül az országunkban és tegyük fel a kérdést, hogy engedelmeskedünk-e Istennek? Vajon egyenlő-e az Istennek való engedelmességgel az, hogy használjuk a nevét, amikor igazolni akarjuk a tetteinket? Vajon egyenlő-e az engedelmességgel, ha Istent emlegetjük, miközben gyűlöljük a másik embert, annak politikai gondolkozása, bőrszíne, etnikuma miatt? Milyen képet mutat ez a kereszténységről? Jézus nem gyűlölt senkit, csupán a bűnt nem tudta elviselni az emberben. Ne csodálkozzunk azon, hogy milyen állapotban van a nemzetünk – sőt az összes nemzet a földkerekségen - , hiszen hiányzik az, ami az áldott élethez szükséges, az igazi istenismeret. Ezt nem birtokolja egyetlen gyülekezet sem, ezt minden ember „megszerezheti”, ha alárendeli önmagát Jézus Krisztusnak. A magyar nemzet nem keresztény nemzet. Sajnálom, ha ezzel megbántok valakit, de mindaddig, amíg a nemzetünket a pénz, a gyűlölködés, a hatalom utáni vágy hajtja és nem sajnálunk senki tönkretenni azért, hogy még több legyen belőle, addig nem az Istennek való engedelmességben éljük az életünket.

A nemzeten belül azonban vannak emberek, akik alárendelték az életüket Jézusnak és ez felekezeti hovatartozástól független. Sem egy adott egyház, sem semmiféle törvény nem tudja meghatározni azt, hogy ki lehet Krisztus egyházának tagja és ki nem. Mi tehát a keresztény ember felelőssége egy nemzeten belül?

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet Istened, az ÚR ad neked, ne légy kemény szívű és szűkmarkú szegény testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved.“ – 15:7-8

„Adj neki szívesen, és ne essék rosszul az, hogy adsz, mert éppen azért fogja megáldani Istened, az ÚR minden munkádat és minden szerzeményedet. Mert a szegény nem fogy el a földről, azért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez.” – 15:10-11

Az utolsó vizsgált versben Isten kijelenti, hogy a szegény ember soha nem fog elfogyni a földről. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek nem fogják követni Istent. A nemzet egyénekből áll és a keresztény ember felelőssége, hogy az egyéneken keresztül igyekezzen jó példával elöljárni a nemzet számára. Mindazt, amit kaptunk, azért kaptuk, hogy segíthessünk másokon, akik rászorulnak. Annával voltunk már mindkét oldalon, a megsegítettek oldalán és a segítők oldalán is, mindkét állapot Isten kegyelme. Rájöttünk, hogy a pénzhez, javakhoz való viszonyunk megmutatja, hogy hol van a szívünk, kibe vetjük a bizalmunkat, ki az Istenünk. Ha nem tudok adni, mert félek a holnaptól, akkor a pénz uralja az életemet, ha nem tudok elfogadni, akkor a büszkeségem uralja az életemet. Egyik állapot sem jó, mert egy bálványt, egy hamis Istent követek. A keresztény embernek Jézus a példája mindkét dologban. Adni, mert Ő adta az életét, hogy megmentsen és elfogadni, mert Ő mindent az Atya kezéből fogadott el és nem szégyellte az Atyától való függését.

Akarod, hogy a nemzetednek jobb legyen? Akkor kezdd el az egyéneken, akik körülvesznek, ne várd meg, hogy más kezdje el helyetted, légy te a példa. Oszd meg az evangéliumot mindenkivel és amit kaptál azokkal, akik rászorulnak.

Személyes húsvéti szabadulásom

A napokban ébredtem rá, hogy nagyjából 2004-ben ebben az időszakban fogadtam el Jézus Krisztus szabadítását. Azt, hogy a hit mennyire nem a megkötözésről szól és az emberi vallási törvényeknek való megfelelésről, a saját életemben tapasztaltam meg. Az előző bejegyzésben leírtak szerint nekem a bűnök bocsánatára volt szükségem, ugyanis tudtam, hogy nem vagyok képes megszerezni magamnak ezt a saját erőmből. Álljon most itt a személyes bizonyságom, még abból az időből, amikor csak próbálgattam a szabadság szárnyait Krisztusban.

"Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet világi értelemben. Nem voltunk gazdagok, de Anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen. Apukámra nem igazán emlékszem, még 1992-ben meghalt rákban. Én akkor 9 éves voltam. Így Anyukám és később Nevelőapukám voltak a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, leginkább otthon tartózkodtam és olvastam.

Középiskolás voltam, mikor Anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak. 2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza, buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Annyira megterheltem a szervezetem, hogy 30 kg-ot fogytam 3 hónap alatt. 126 kg voltam, amikor kimentem és 95 a nyár végén. Isten csodája, hogy túléltem. Amikor hazajöttem, Anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.

Én akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se nagyon tudtam. Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen „örömem” az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal, és mégis annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal.

Bűntudatom pedig Anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem Vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam Tőle. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: kicsi, hordozható tv-nk volt, ami az Ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen Vele egy szobában lennem. Hallottam, ahogy sírva mondja, hogy őt senki sem szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, mert nem is tudtam, hogyan kell szeretni. Ez elől próbáltam az ivásba és bulizásba menekülni. De nem tudtam magamnak megbocsájtani és akkor úgy gondoltam, senki sem fog nekem megbocsájtani. Aki ellen elkövettem a bűnt, már nem élt.
 

Azután találkoztam (most már) feleségemmel, Annával, aki már hívő volt szinte gyerekkora óta. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Akkor valamiféle keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, hogyha ad egy könyvet, elolvasom-e. Persze, hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki! De azután visszafelé sült el a dolog! Az a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Ahogyan Dávid írja a zsoltárban, én is Isten ellen követtem el a bűnt. Komolyan elkezdtem gondolkozni, hogyha ez a könyv erről szól, akkor mit írhat a Biblia. Anna hozott nekem egyet áldozatkészen. Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazságtól. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: „Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled”. A másik gondolat viszont azt mondta: „Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?” Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkaphasson, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: „Úgysem fog elkapni”. Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: „Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával.” Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.

2004 áprilisában úgy döntöttem, ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak, és hogy Ő meghalt azért a bűnért is, amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon megkönnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de ebből nekem ki is kellett gyógyulnom. De Isten gyógyítónak is tökéletes.
Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette, ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni! Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében, remélem, mindig az is maradok, legalábbis Isten mindig ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyermeket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.
 

Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felkeltem és azt mondtam, hogy „De jó, meg van bocsátva!” Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben, és le tudjam írni illetve el tudjam mondani, mi volt, ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül. Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete."

Ez tehát az igazi életem kezdete, és ezt a szabadságot semmi pénzért el nem cserélném.

Húsvéti szabadítás

Igen furcsa elképzelések élnek a húsvéttal kapcsolatban, aminek része a tojásokat nagy fájdalmak árán tojó nyuszi, a mindenféle rendkívül illatos kölni és természetesen a plusz két-három kiló, ami a jó kis (nagy) evészetekkel pillanatok alatt felugrik az emberre. Azonban, ha a húsvét csupán erről szólna, akkor igen üres lenne, mondhatni felesleges ünnep, hiszen mit ünneplünk akkor? A nyuszit, a tojást, vagy a kölnit? A nyuszi nem tojik tojást, a tojást megesszük, a kölni meg valójában büdös.

A húsvét a szabadításról szól. Ezután a kijelentés után jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy kit kellett megszabadítani és mitől? Az embert nyilván nem, hiszen az ember mérhetetlenül szabad. Sikerül megvalósítanunk magunkat, megélhetjük az álmainkat és követhetjük a vágyainkat. Ez a tökéletes szabadság! Azt csinálunk, amit akarunk, mi vagyunk az élet császárai, senki sem mondhatja meg, hogy merre menjünk és mit csináljunk. Azonban érdemes feltennünk a kérdést, hogy ha a vágyaink határozzák meg az életünk alakulását, akkor vajon nem a vágyaink rabjai vagyunk-e?
"Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek" - Efezus 2:3

A test és érzékek követése azonban csupán az eredménye annak a valóságnak, hogy az ember nem szabad, hanem bizony rabszolga: "Nem tudjátok, hogy ha valakinek átadjátok magatokat szolgai engedelmességre, akkor engedelmességre kötelezett szolgái vagytok annak, mégpedig vagy a bűn szolgái a halálra, vagy az engedelmesség szolgái az igazságra?" - Róma 6:16
Az ember nem szabad, a bűnbeesés óta a bűn rabszolgája, és még csak nem is független lény, akinek önmagában van a létezése. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor észrevehetjük, hogy az ember függ a környezetétől, a levegőtől, emberi kapcsolatoktól, anyagi helyzettől, olyan dolgoktól, amik rajtunk felül állnak és olyan dolgoktól, amelyektől mi tesszük magunkat függővé. Ezektől várjuk a boldogságunkat, az életünk teljességét. Mindezt egy olyan rabszolgatartó uralma alatt, amitől soha nem tudjuk szabaddá tenni önmagunkat, mert minden tettünk a bűn állapotában megy végbe.

A függésünkön nem kell csodálkozni, hiszen Isten arra teremtette az embert, hogy kapcsolatban éljen Vele, és minden áldást az egyetlen élő Istentől várja. Azonban az ember igyekszik pótszerekkel betömni azt, amit a bűn miatt nem tud megélni. "az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség" - 1János 1:5. Isten és ember között ott van a bűn és emiatt nem tud abban a függőségben élni, ami valójában a legnagyobb szabadságot jelenti a számára. Olyan ez, mint a két tenyér közé helyezett papírlap. Legyen bármilyen vékony ez a lap, a kapcsolat soha nem lehet tökéletessé a két tenyér között. Az ember és Isten között lévő "papírlap" pedig nem hajszálvékony, hanem borzalmasan vastag. Ezt az ember nem tudja eltávolítani, mert ahogyan már említettük, minden tettünk bűnben megy végbe, sőt "én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem" - Zsoltárok 51:7. Ezt kell tehát eltávolítani, hogy az ember újra beléphessen abba a kapcsolatba, amelynek a megélésére teremtetett.

Jézus Krisztus születése előtt egy angyal a következőt jelentette ki Máriának: "Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből" - Máté 1:21. Jézus Krisztus tehát azért született meg erre a földre, hogy az embert felszabadítsa a bűn rabsága alól és képessé tegye az Atya-Isten akaratának cselekvésére. Krisztus után 30-ban egy pénteki napon Jézus átadta magát az embernek, hogy keresztre feszítse, miután először félholtra verték. Sok okoskodással ellentétben a kereszt és az ami Jézussal történt nem a véletlen műve volt, hanem Ő döntött úgy, hogy megmenti az embert és helyette hordozza el a borzalmak borzalmát, az igazi pokol igazi kínját, az Isten haragját. Halálakor megdöbbentő dolog történt, "a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt" - Márk 15:38. Ez a kárpit jelképezte a "papírt" (bűn), ami elválasztja Istentől az embert, embertől az Istent. Egy halott Megváltóval azonban nem sokra mennénk, mert ez csupán azt bizonyítaná, hogy a bűn eredménye, a halál Rajta is uralkodik. Akkor pedig nem sok reményünk van a szabadulásra. "De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt" - Apostolok Cselekedetei 2:24. A kárpit kettészakadásával és Jézus feltámadásával lehetségessé vált az embernek, hogy szabadon, bármikor belépjen az Atya-Isten jelenlétébe, nem félelemmel, hanem bátran, bizalommal: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." - Zsidókhoz írt levél 4:16

Azt gondolod, hogy szabad vagy és senki sem uralkodik feletted? Azt gondolod, hogy oda mész ahová akarsz, azt teszel, amit akarsz? A Bibliának van egy rossz híre a számodra, a bűn rabszolgája vagy és azt teszed, amit a benned élő bűn diktál neked. Azonban nem áll meg itt a Biblia, hanem azt mondja, hogy Jézus Krisztus kereszten vállalt halálában megszabadulhatsz a bűn uralma alól és élhetsz szabadon az élő Istennel. Ha erre azt mondod, hogy neked nem kell a vallásos megkötözöttség, akkor hadd mondjam el, hogy nagyon sok dolognak, amit az egyházban látsz köze sincs ahhoz a mély, bensőséges kapcsolathoz, amit Krisztus szán neked. Ez a kapcsolat a szabadságról szól, és ezt nem tudod megvásárolni, nem tudsz érte megdolgozni, nem kaphatod meg vallásos rituálék útján. Hiába kereszteltek meg gyermekkorodban, hiába mondták neked a templomban, hogy a csecsemőkorodban a fejedre löttyintett víz miatt az egyház része lettél, ha nem hozol személyes, tudatos döntést Jézus Krisztus mellett, akkor az utad nem a mennybe vezet. Az ajtó nyitva áll, be akarsz lépni rajta?




Szerdák

A szerdai bibliaórákon már egy jó ideje közösen beszélgetünk az Igéről, együtt olvassuk el az adott részt és mindenki elmondja, hogy mi jut eszébe róla. Ezek az alkalmak olyan áldást jelentenek számomra, aminél nagyobb, a gyülekezettel kapcsolatos, örömet – egyelőre – nem tudok elképzelni. A lelkipásztori és tanítói elhívásommal együtt jár az a vágyam, hogy láthassam az embereket növekedni Jézus Krisztus ismeretében, és elmerülni a kegyelemben, amit Isten adott az Ő Fián keresztül nekünk. A szerdai együtt töltött idő sokkal barátibb, kevesebben vagyunk, az emberek hamarabb megnyílnak. Ezekben az őszinte kapcsolatokban derülnek ki a mindennapi küzdelmek, a kétségek. Számomra is meglepő módon a mózesi törvényeket felsoroló könyvek tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ember egyre mélyebbre tudjon merülni az irgalomban. Rámutat a szívünk bűnösségére, de azonnal megláthatjuk azt is, hogy az áldozat miatt bízhatunk Isten szeretetében. Az egész Jézus Krisztusra mutat előre.

A héten nagyon vágytam a közösség után, de a legszebb látni, hogy más is így van ezzel. Amit újra és újra megtanulok, megtapasztalok, hogy mennyire fontos az őszinteség a gyülekezetben. Nem szabad engedni, hogy a pásztorról, vagy bármelyik szolgálóról azt gondolják, hogy szentebb, mint mi a többiek, és nem szabad megközelíthetetlenségben élnünk. Csodálatos átélni, hogy valaki, aki egy rövid ideje jár a gyülekezetbe, úgy látja, hogy megérett az idő egy kicsit jobban feltárulkozni és elmondja a szívének legnagyobb bánatát: „Nem tudom mindig elhinni, hogy Jézus meghalt értem, és olyan nehéz a Biblia minden szavát igaznak elfogadnom.” Mindezt sírva mondja, mert a Lélek már meggyőzte a bűnösségéről, és tudja, hogy hová tartozik, de nem tudja mindig elhinni. Lehetne ilyenkor ostorozni, önmagunkat szentként bemutatni, de ennek köze sincs a valósághoz. Csodálatos látni az arcát, amikor megérti, hogy mi is folyamatosan küzdünk a kétségekkel, időről-időre az ördög megpróbálja elhinteni a hitetlenség magvát a szívünkben. Szinte hallani a megkönnyebbülést a lelkében, hogy nem elítéljük, hanem nagyon is megértjük, mert mi magunk is hústestben élünk és „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe” (2Korinthus 4:8).

Vagy ott van az a fiatalember, aki egyedül ápolja hosszú évek óta a beteg anyukáját és nagymamáját. Csendes, sokszor észre sem vesszük, hogy ott van, de amikor először imádkozott anyukája és nagymamája előtt, a szívük megolvadt és akik addig a gyülekezetbe sem akarták elengedni, meghajtották a fejüket Jézus Krisztus előtt.

Az én munkám eredménye? Aligha. Mégis olyan örömöket ad az Úr a gyülekezeten keresztül, ami sokkal több, mint amennyit el tudnék képzelni, és amit nem érdemlek meg. Ez a kegyelem. Ahogyan utaztam haza, mindig Dávid zsoltára járt az eszemben, „Ó, URam, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?” (Zsoltárok könyve 144:3).