Vörösiszap a szívemen

Arról, ami Devecser és Kolontár életében történt, mindenki tud. Külföldi újságok, internetes portálok cikkeztek a természeti katasztrófáról, ami emberek életét oltotta ki, és tette tönkre. Többek között én is gőzerővel igyekeztem közhírré tenni minden lehetséges portálon a felháborodásomat. A szívem felindult a cég vezetése ellen, akik nem voltak hajlandóak vállalni a felelősséget, fröcsögtem a haragomat és indulatomat mindenfelé.

Pénteken imaalkalom volt a pesti gyülekezetben, amin én is részt vettem. Még akkor is ez járt a fejemben és hajóztam a saját indulataim tengerén, amikor Isten kérdezett tőlem valamit. Azt kérdezte, hogy "Imádkoztál akár egyetlen emberért is azok közül, akik valakit vagy valamit elveszítettek a tragédiában?" Ennyi volt, és lehullott rám a fekete lepel, amikor szégyenkezve kellett bevallanom, hogy nem. Eszembe sem jutott imádkozni az emberekért, túlságosan el voltam foglalva a saját érzelmeimmel és gondolataimmal és nem maradt hely, idő arra, hogy Isten vajon mit érez, hogy Neki vajon fáj-e az, amikor a teremtményei felelőtlen módon pusztítják a saját és a többiek életét.

Megszégyenültem, és ismét felismertem, hogy mennyire távol vagyok nagyon sokszor Krisztus szívétől. A Zsidókhoz írt levél 7:26 azt mondja: "Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél." Nem azért, mert én ilyen vagyok, hanem mert a tökéletes ellentéte vagyok. Én soha nem lettem volna képes Isten előtt kedvessé válni. Mivel ilyen vagyok, ezért egy tökéletes ellentét kellett ahhoz, hogy egyáltalán beléphessek Isten jelenlétébe. Ezzel pedig egyre megdöbbentőbb a gondolat, hogy napról napra Krisztus képére formálódunk és egyszer testben is olyanok leszünk, mint Jézus. Isten szemében pedig már most ilyenek vagyunk, az üdvösséget senki el nem veheti tőlünk. Viszont a megtérésre mélységesen szükségünk van. Megtérés nélkül nincs új kezdet, nem lehet addig tovább menni, amíg a régi dolgok fogságban tartanak.

A szívemnek igazi bátorítója a Zsidókhoz írt levél 4:16: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." Meg lehet (kell) bánni a bűnöket, sőt ne rejtegessünk semmit, mert az Istennel való kapcsolatunk gátlója. Ha megvallottuk, akkor pedig menjünk tovább, mert nem a bűnbánattól tehetetlen keresztényekre van szükség, hanem olyanokra, akik valóban elhiszik, hogy életük Krisztusban van elrejtve és a kősziklán állnak.

"Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít."

Jób 5:18